Dörmögő Dömötör a fogorvosnál

- Csitt! Pszt! Ne karattyoljanak folyton! Fogják be a papulájukat!

Ezek a figyelmeztető hangok és szavak hallatszottak egy délután az egyik budapesti mozgó színházban, melyet általán csak mozinak szoktak nevezni. A mérges szavak négy alaknak szóltak, akik sorjában ültek az egyik padban. Kettő nagy volt, kettő kicsi. Folyton diskuráltak, dörmögtek a mutatványok közben, szóval úgy viselték magukat, mint holmi medvék.

- Nézze csak, bátya, - szólt az egyik, akiben derék utasunkra, Dörmögő Dömötörre ismerünk, - nézze csak, nem a mi erdőnk ez?

A színpadon ugyanis szép sűrű erdőt mutatott be a mozgókép.

- De alighanem, - felelt a másik alak, aki nem volt más, mint Hörpentő, aztán nagyot rikkantott: Szerbusz, pajtás!

A mozgóképen ugyanis egy medve jelent meg és mindenfelé szimatolt, mígnem a bokor alján eperre bukkant. Tüstént vigan csemegézni kezdett, ami a négyes társaságot harsány kacajra indította.

- Ne edd meg mind koma! Hagyj valamit Zebikének is! - kiáltotta nevetve a Hörpentő mellett ülő kis alak.

- Ne Zebikének hagyj belőle, hanem Pimpikének! - visította a másik kicsi.

Egyszerre összerázkódott Dörmögő úr.

- Ni, vadász! - suttogta.

A mozgóképen egy vadász jelent meg és puskájával a gyanútlanul eprésző medvére célzott.

- Vigyázz, szamár! Mindjárt meglő a vadász! - ordította Hörpentő a színpadra.

- Csönd! - kiabáltak a nézők. Nevettek is hozzá.

- De nem lesz csönd! - feleselt Hörpike. - Nem hallgatok, mikor egy jóravaló mackót meg akarnak lőni!

Most lőtt a vadász... Dörej ugyan nem hallatszott, de füst lebbent el a fegyverről. A négy mackó-néző erre villámgyorsan a pad alá bujt.

- Megsebesültetek? - suttogta Dörmögő úr.

- Én nem, - felelt a bátya.

- Én sem, én sem, - rebegte a két bocs, mert Zebulon és Pimpike volt a két kisebb mackó.

- Dugd ki a fejedet a pad alul, Zebike, - szólt Dömötör úr, - nézd meg, mi történt az eprésző atyánkfiával?

- Én nem vagyok rá kiváncsi, nézze meg a bácsi, - felelt Zebulon. - Hátha újra lő a vadász?

- Majd én megnézem, - kiáltotta Pimpi s kidugta a buksiját a pad alul. - Né! Nincs ott már se vadász, se mackó, se erdő.

- Hát mit nevetnek az emberek?

- Nem tudom. Mindenki ide néz a mi helyünkre és csakúgy zötyög nevettében. Vajjon mit nevetnek?

A mackók előbujtak, hát csakugyan, nem látszott már semmi a színpadon. Dörmögő úr megkérdezte egy úrtól:

- Meglőtték, kérem, azt a szegény medvét?

- A medve elszaladt, - felelt a kérdezett, - hanem, ni, annak az úrnak megfájdult a foga.

A színpadon ugyanis új mozgókép jelent meg s azon egy dagadt képű urat lehetett látni, akinek fel volt kötve az álla. A szegény nagyon keserves arcot vágott és látszott rajta, hogy nagyon fáj a foga.

- Ejnye, be fura arcot vág! - nevetett a téns úr.

- Hja, a fogfájás nagyon keserves, - felelt az úr, aki Dömötör úr előtt ült.

- Nagyon keserves, - susogott egy hang a tekintetes úr fülébe. - Ne nevesd ki Dörmögő Dömötör a fogfájós embert, mert te is így járhatsz, neked is van fogad, még pedig jókora!

Kié volt ez a hang? Nem lehet tudni. Senki sem hajolt a tekintetes úr füléhez; az is lehet, hogy csak a lelkiismerete susogta bele.

A színpadon most új kép jelent meg. A fogorvos szobáját ábrázolta. A fogfájós ember széken ült s egy úr közeledett feléje kezében fogóval.

- Hát ez ki? - kérdezte a téns úr.

- A fogorvos.

- Miért szorongatja a kezében azt a fogót?

- Kihúzza vele a fájós fogat.

- Hahaha, ez nagyon mulatságos lesz! - hahotázott Dörmögő úr.

- Uraságodnak mulatságos lesz, de annak a szegény embernek bizony nem lesz.

- Nem lesz, nem lesz, - súgta a hang ismét a tekintetes úr fülébe. - Ne kacagj Dörmögő Dömötör, ma nekem, holnap neked!

Egyszerre fölszisszent a ténsúr.

- Jaj!

- Mi baj, tekintetes úr? - kérdezte a bátya.

- Fáj a fogam.

- Mire? - tréfált Hörpentő.

- Ne mórikáljon kend, - förmedt társára Dörmögő úr. - Nekem igazán fáj a fogam. Rám ragadt a fogfájás arról az úrról, ott ni! Ejnye, mákos patkó, úgy fáj a fogam, mintha tüzes vasat forgatnának az inyemben. Ennek a fele se tréfa.

- Fele se tréfa, - kacagott a titkos hang Dömötör úr fülébe. - Most bezzeg nem nevetsz, úgy-e, Dörmögő pajtás?

A tekintetes úr az arcára nyomta a mancsát, oda, ahol a fájós foga volt és keservesen ingatta a fejét.

- Fáj még? - kérdezte Hörpentő.

- Méltóképpen el se lehet dörmögni, hogy mennyire fáj. El tudja képzelni azt, bátya, mit érez a mackó, ha háromszáz róka harapja a fülét, és nem tudja lerázni magáról?

- Brr! - rázkódott össze a bátya. - Az borzasztó lehet.

- No, hát ezt érzem én most... Jaj!

- Csöndben legyenek! - kiáltották a nézők.

- Könnyű nektek beszélni. Nektek nem fáj a fogatok! - mérgelődött a ténsúr. - Mit csinál az a doktor azzal a szegény fogfájóssal?

- Beledugja a fogót a szájába, hogy kirántsa a fogát.

- No, én azt nem nézem végig! - sziszegte Dörmögő úr. - Nem tudom nézni.

Ugy futott ki a színházból, mintha kergették volna.

Keservesen futkosott föl-alá az aszfalton s olykor dühösen topogott.

- Hü, de fáj! - sziszegte. - Nem hiszem, hogy valaha így fájt volna egy mackónak a foga. Csak legalább csikorgathatnám a fogamat, de nem tehetem, mert akkor még jobban fájna!...

Egyszerre megszólalt mellette egy rikkancs, vagyis ujságáruló fiú.

- Kérem, tessék esti ujság! Vegyenek esti ujságot!

- Mi az ára?

- Két fillér az ára, - felelte az újságáruló fiú.

- Két fillér... jaj, jaj! - kapott a fogához Dörmögő úr.

- Csak nem sokalja az úr a két fillért, hogy annyira jajgat?

- Nem az a két fillér bánt engem, hanem a fogam, - dörmögte a ténsúr. - Százezer fillérrel is fölér ez a fogfájás. No, add ide azt az ujságot!

Dömötör kihalászott a bugyellárisából egy kerek kétfillérest és átadta a rikkancsnak.

- Szeretné az úr, ha nem fájna a foga? - kérdezte ez.

A téns úr füttyentett.

- Hogyne szeretném! Teringette, hogyne szeretném. Hogy is kérdheted?

- Hát csak azért, mert én kitünő orvosságot tudok rája. Ezer csirkeláb! de milyen pompás orvosságot!

- Te tudsz valami orvosságot? Beszélj már, te kölyök, mert összemorzsollak!... Tyűh, de fáj! Mi az az orvosság?

- Meg kell füstölni a fájós fogát.

- Füstölni? Mivel?

- Fogfűvel.

- Aztán elmúlik attól?

- Úgy érzi utána magát az úr, mintha csirkecombot szopogatna. Gyűjjön velem, itt a patika egy kakasugrásnyira, veszünk fogfüvet, aztán meglássa, úgy elmulik a fogfájása, hogy nem is kukorékol utána.

A ténsúr követte a rikkancsot és ezt morogta magában:

- Nagyon derék fickó ez az ujságos gyerek, csak egy kicsit sok a beszédében a csirke meg a kakas.

A gyógyszertár előtt megállt a rikkancs:

- Majd én bemegyek, - szólt - uraságod várjon itt az ajtó előtt. Tüstént itt leszek. Annyi ideig sem kell várakoznia, mint a mekkora a csirke esze.

- Már megint csirke, - ingatta a fejét a ténsúr, amint a gyógyszertár üveges ajtaján benyitó fiú után nézett. - Aztán a hangja is olyan ismerős... No, de akárki fia, csak segítsen a fogamon, a többivel nem törődöm.

Nemsokára kifordult a patikából a rikkancs. Csakúgy piroslott az ábrázata a jó kedvtől.

- Itt vagyok, ragyogok! - kiáltotta. - Úgy-e nem várattam meg szeretett bátyámuramat?

- Nem, nem... kaptál hát olyan füvet?

- Kaptam bizony. Hohohó, hogyne kaptam volna! Itt van, ni, a markomban. Húsz fillér az ára.

Kis csomag volt a kezében. Dörmögő úr kifizette az orvosságot és aggódva kérdezte:

- Aztán, te, csakugyan segít az a füstölő?

- Ne egyem több tojásrántottát, ha nem segít! - erősködött a rikkancs.

Már meg tojásrántotta! Dömötör úr a fogához kapott, mert egyszerre még jobban beleütött a fájás. Hm, kezdett nem tetszeni neki a fickó.

- Nagyon kedvelheti a rántottát! - dörmögte. - Nem szeretem azokat, akiknek folyton a csirkén meg a rántottán jár az eszük. No, de úgy fáj ez az átkozott fog, mintha egy mennykő nagy fúrót csavarnának benne... Meg kell próbálnom az orvosságot, akárki adja.

Rászólt a rikkancsra:

- Füstöld már, fiam, füstöld, én nem bánom, ha egy egész ketrec csirke zúzáját eszed is meg vacsorára. Csak füstöld már!

- Azonnal, csak egy tepsit kerítek.

- Minek az?

- Hát abban fogjuk meggyújtani a füstölőt.

- Hát csak siess. Aztán, te, cserben ne hagyj, meg ne szökjél, mert jaj neked!... Tudd meg, hogy én vagyok tekintetes, nemes, nemzetes és fogfájós Dörmögő Dömötör úr!

- Örülök a szerencsének, - vigyorgott a fiú. - De, hogy én cserben hagyjam a tekintetes urat, attól ne féljen! Nem tyúkkotyogás az én beszédem.

A rikkancs elfutott s kis vártatva csakugyan visszatért a tepsivel.

- Sétáljon ide a ténsúr! - kiáltotta messziről.

- Hova?

- Ide, ehhez a padhoz. Itt fogom megfüstölni azt a csintalan fogacskáját.

Az aszfalt szélén pad volt. Most véletlenül néptelen volt az utca és senki sem üldögélt a padon. A rikkancs rája helyezte a tepsit.

- Így ni. Most rászórom a füstölőt és meggyujtom. A tekintetes úr majd dugja a fejét a füstjébe.

- Beledúgjam?

- Bele. Aztán tátsa jól ki a száját.

- Kitátsam? Talán valami jó kis harapnivaló is lesz a tepsiben?

- Dehogy lesz, ha csak a füstöt nem akarja harapni uraságod, - nevetett a fiú. - Azért tátsa ki a száját, hogy a füst átjárja a fogát.

- Jól van, no, hát majd kitátom.

A rikkancs meggyujtotta a fűvet és csakhamar fojtó füst emelkedett föl belőle.

- Hát dúgja bele a kobakot! - kiáltotta a fiú, aki már alig bírt jókedvével.

A ténsúr behajolt a füstbe. Nagyokat prüsszentett és könnyei a tepsibe potyogtak, mert a füst ugyancsak csavarta az orrát, meg csiklandozta a szemét.

- Fáj-e még? - kérdezte a rikkancs.

- Fáj a kutya... prsz, prsz... még jobban fáj... prsz, prsz...

- Mert nem hajlik jól a füstölőbe. Hajoljon jobban a tepsibe, majd meglátja, mindjárt úgy érzi magát, mint a kis csirke a tojásban.

- Te fickó, prsz, prsz, - szólt és tüsszögött a ténsúr, miközben csaknem ráfeküdt a füstölőre - muszáj neked mindig... prsz, prsz, minduntalan csirkéről beszélni?

- Izgatja ez a ténsurat?

- Hogyne. Miért nem beszélsz prsz, prsz... almáról... vagy szamócáról... vagy mézről?

- Ezért ni! - kiáltotta a fiú és nagyot csapott Dörmögő úr fejére, úgy, hogy az ábrázata egészen beletemetődött az égő száraz fűbe. Aztán gyorsan tovairamodott.

El lehet képzelni, hogy a szegény tekintetes urat nagyon meglepte ez a váratlan merénylet. Kellemetlenül lepte meg. Annál kellemetlenebbül, mert mikor fölemelte a fejét, nemcsak a tepsi füstölt, hanem ő is. A tűz belekapott a bajuszába, szakállába s abba az egész díszes szőr­zet­be, mely a mackó urak ábrázatát ékesíti. A ténsúr fején egy gondolat villant át:

- Ő volt... ő volt... Róka Miska! Azért csipogott a sok csirke és kukorékolt a kakas a beszé­dében. Hű, de fáj a fogam... meg az orrom!... No, megállj, majd adok én kukorikút, rántottát!

Dörmögő úr a rikkancs után iramodott. Az emberek összefutottak.

- Tűz van! - kiáltották.

- Mi ég? Háztető? Bolt? Pince?

- Dehogy. Egy bácsi.

- Hol? hol?

- Ott ni! Ott szalad, ni! Fogjuk meg a tüzet.

A széltől, melyet Dörmögő úr futtában okozott, még jobban fellobbant az égő sörénye és arcdísze. Úgy húzódott utána a füst, mint a fekete pántlika.

- Megálljon, bácsi, hiszen maga ég! - kiáltottak rája az emberek.

- Persze... ég a tenyerem. Valakit szeretnék megtenyerelni. Ne tartóztassanak föl!

- No, de mindjárt leég a füle meg az orra.

- Bánom is én! Mi az a kis égés a fogfájáshoz képest? Piros a fülem a tűztől, de még pirosabb az arcom a szégyentől, hogy az a gaz Róka Miska megint így rászedett. Nem sülök én addig meg, míg arra a Miskára rá nem sütöm az ötöst!

Ezzel a mancsát mutatta s a mancsának az öt rettenetes körmét.

A beszélgetés alatt a tekintetes úr folyton a menekülő nyomában volt. Eközben egy mellék­utcába fordult, melynek egyik háza előtt tűzoltók állottak fecskendőjükkel. Épen le akarták szerelni, mert már eloltották a tüzet, mikor észrevették az égő Dörmögő Dömötört, aki inkább füstoszlopnak látszott, mint mackónak.

- Mi füstölög ott a síkon távolban? - kérdezte, a nóta szavával, az egyik tűzoltó.

- Égő ember.

- Az ám. És hogy szalad! Ez már aztán igazi futó tűz.

- Jobban mondva, lángész, mert a feje lángol.

Most a tűzoltók vezetője harsány hangon ezt vezényelte:

- Vigyázz! Elő a csövet! Egyenesen a fejének. Rajta!

A csővezető a ténsúrra irányította a csövet és egyszerre vastag vízsugár zúdult ő kegyelme buksijára. A «futó tűz» erre visszatántorodott, megállt, prüszkölt és irtózatosan dörmögött.

- De furcsán morog ez a tűz! - mondották a tűzoltók.

A víz szerencsésen eloltotta a tüzet és előtünt belőle a tekintetes úr megpörkölt, csuromvizes feje.

- Háp, háp... brr, brr... hápogott és borzongott. Nem látok semmit. Az az átkozott víz egészen megvakított. Teringette, és az a Miska... az most szerencsésen megugrik... Elég már, elég! - ordította.

A víz ugyanis folyton ömlött a fejére, nyakába, szájába, fülébe.

- De, kérem, urak, - tiltakozott egyre, - nem vagyok én rózsa, hogy öntözzenek.

A tűzoltó abbahagyta az öntözést.

- Pedig gyönyörű szép virágszál, - mondotta mosolyogva, hogy jobban szemügyre vette a téns urat.

- Jó nagy tüskéje is van ennek a rózsának, - nevetett a másik tűzoltó, meglátva Dörmögő úr körmét.

A tekintetes úr végre kinyithatta a szemét. Tüstént Róka Miska után akart iramodni, de egy­szerre nagyot rikkantott és összecsapta a bokáját.

- Ihaj, tyuhaj! Éljen! Elmult a fogfájásom.

Megragadta a csővezető kezét.

- Köszönöm, kedves barátom, hogy eloltotta a fogfájásomat!

- Hát nem a fejfájását oltottam el? Hiszen a feje égett.

- Az is fájt. De még jobban a fogam s a víztől elállott a fájás. Olyan boldog vagyok! Úgy érzem, mintha újjá születtem volna. Hajh, de sohasem teljes a boldogság.

- Még fáj valamije?

- Igen. A tenyerem. Nem is fáj annyira, mint viszket. No, de tudom, nem viszket sokáig. Hát még egyszer köszönöm a jóságát, kedves barátom.

- Szívesen, máskor is. Ha megint kigyullad a feje, csak szóljon nekem.

Dörmögő úr sem akart elmaradni a szívesség dolgában. Nagyon rázta a tűzoltó kezét s így szólt:

- Ha véletlenül Mármarosba kerül, legyen szerencsém. Én odavaló birtokos vagyok. A nevem Dörmögő Dömötör, a címem: Huszti erdő, harmadik völgy, második patak, negyedik szikla, hatodik barlang.

- Okvetlenül meglátogatom uraságodat. Hogyne, mikor ilyen jó címet adott, melyen ilyen könnyen el lehet igazodni!

- Ugye? Nem is bánja meg, mert nem marad ám éhen. A szakácsném kitünően főz. Hát el ne felejtse: Harmadik völgy, második patak...

- Tudom, tudom. Negyedik szikla, hatodik barlang.

- Nincs messze oda a farkasok pihenője. Akármelyik szívesen útbaigazítja.

- A szíves ordasok! No, már most bizonyosan ellátogatok - soha napján (tette hozzá a tűzoltó magában).

Dörmögő úr vígan ballagott vissza a mozihoz. Épen akkor volt vége az előadásnak s a közönség özönlött kifelé. A kijáratban lökdösődtek és tolongtak a mi mackóink is.

- Nini, Dörmögő bácsi! - kiáltotta Pimpike. - Miért nem gyütt vissza a moziba? Olyan érdekes volt minden! Tudja mi történt a fogfájós bácsival?

- Mi történt te kis béka?

- A doktor úr ki akarta húzni a fogát, de nem sikerült... beletörött a foga... juj, de keserves arcot vágott az a bácsi.

Dörmögő úr összeráncolta a homlokát.

- Ne beszélj nekem fogról, foghúzásról. Rágondolni sem szeretek.

- Igaz ni! - szólt Hörpentő bátya, - hát a téns úr foga fáj-e még?

- Mákszemnyit sem fáj.

- Kihúzatta?

- Volt eszemben. Meggyógyítottam. Tudja kend, kitünő orvosságot tettem rá.

A bátya egyszerre szimatolni kezdett.

- Ej, de pörkölt szaga van a tekintetes úrnak! Talán nagyon meleg volt az orvosság?

- Inkább nagyon is hideg.

- Ejnye, talán megfürdött a ténsúr, hogy ilyen vizes?

- Dehogy. Csak egy kicsit a nyakamba ömlött az orvosság. Hanem hát ne fecsegjünk tovább, - vágta ketté a beszédet a ténsúr, mert nem akarta a Róka Miskával való kalandját elbeszélni, - inkább gyerünk sétálni. Bocsok, annyit mondok, el ne maradjatok, mert ez olyan nagy város, hogy ha eltévedtek, sohasem találtok meg minket. Hát vigyázzatok, mert most nem vagytok az erdőben, ahol könnyű eligazodni mackónak. Most Budapesten vagytok, ahol még az ilyen tapasztalt, híres utas is pórul járhat. (Megfüstölhetik, megöntözhetik, - morgott magában.)

- Majd vigyázunk, bácsi, - igérte a két bocs.

Dörmögő úr és Hörpentő bátya beszélgetve ballagtak az utcán. Egyszer csak megfordul a tekintetes úr:

- Hova lettek a bocsok? - kérdezte, hogy nem látta maga mögött a két bájos fejet.

A bocsok eltüntek.

- Vajjon hova kujtorgott ez a két haszontalan bocs? - kérdezte Dörmögő úr.

- Bizonyosan valamelyik cukrosbolt előtt ácsorognak, - vélte Hörpentő. - Ismerem őket, az árpacukor meg a bonbon kedvükre valóbb, mint a szavak eleje: az á meg a b betű.

- No, ezt én is elhiszem, - nevetett a tekintetes úr. - De csak keressük meg őket, mert úgy eltévednek, hogy sohasem akadunk rájuk. Ámbátor, a rossz pénz nem vész el.

- Csalányba nem üt a menykő, - tódította a bátya.

De bár két-három cukrosbolt előtt is elmentek, sőt be is kukkantottak a piros, zöld, fehér, sárga cukorral telt üvegek közé, Pimpit és Zebulont sehol sem pillantották meg.

- Mivel szolgálhatunk? - kérdezték az egyik csemegés üzletben, hogy benyitottak.

- Két bocsot keresünk, - felelt a tekintetes úr.

- Miféle bocsot?

- Hát afféle medvebocsot.

- Tüstént szolgálok velük, - felelt készségesen a cukrász. - Tüstént, csak leveszem őket innen a polcról.

Fölállt egy székre és mackóink kiváncsian lesték, hogy mi kerül elő a polcról.

- Csak nem bujt a két bocs oda föl arra a polcra? - álmélkodott Hörpentő.

A cukrász ezenközben megtalálta a polcon azt, amit keresett, leszállt a székről s így szólt:

- Tessék, kérem, olcsón mérem.

Hát két barna csokoládé-mackó nézett a tekintetes úrra, meg a bátyára.

- A legfinomabb és legédesebb csokoládéból való mindakettő, - dicsérte a cukrász a portékáját.

- Hehehe, - nevetett a téns úr - csakhogy azok a bocsok, akiket mi keresünk, nem ilyen édesek és ennivalók. Mindakettő rossz csont. Most is megszöktek tőlünk. Nem látott uraságod egy fiút meg egy leányt?

- Láttam én többet is. Milyenek voltak.

- Az arcuk szép prémes volt.

- Prémes? Láttam már prémes kabátot, prémes kalapot, de prémes arcot még soha.

- No, azoké pedig finom medveprémmel van díszítve. A szájuk akkora, mint egy kis kapu.

- A foguk akárcsak két sor nagy lapát - egészítette ki a bocsok arcképét Hörpentő.

- Én ilyen rémes és prémes gyerekeket nem láttam, - jelentette ki a cukrász.

- Hova lehettek? - tünődött a ténsúr. - No, de azt a két csokoládé-mackót azért megvesszük, hogy ne lopjuk hiába az uraságod idejét.

Dörmögő úr kifizette a mackók árát és társával nekiindult újra a városnak, hogy a bocsokat megkeresse. Több utcát bekóboroltak már, mikor egy sarkon észrevettek egy rendőrt.

- Kedves rendőr úr, - szólította meg a tekintetes úr, - nem látott két gazdátlan, eltévedt gyereket. Az egyik fiú volt, a másik leány.

- Az arcuk szép barnaprémes volt, - szólt közbe Hörpentő.

- A szájuk akkora, mint egy szép kis kapu.

- A foguk akárcsak két sor szép lapát.

- De bizony láttam ilyen csudaszép gyereket, - felelt a rendőr - de nem kettőt, csak egyet.

- Hol, hol?

- Éppen erre ballagott. Várjanak itt egy percig, tüstént elhozom.

A rendőr elsietett s nemsokára visszatért: ölében egy kapálózó, síró boccsal. Csakhogy nem Pimpike volt, mert nem díszelgett kalap a fején, hanem hajadonfővel volt és úri ruha helyett parasztos bokorugró szoknyácska ropogott rajta. A rendőr egyenesen a ténsúr elé tette a földre.

- Nini, Dorka! - kiáltott Dörmögő úr elbámulva.

A bocs abbahagyta a sírást s mosolyogva nézett a tekintetes úrra. (No, de, kérem, ennek a helyes kis mackó-csemetének bizony nem volt sem kapuszája, sem lapátfoga, nagyon csinos jószág volt.)

- Dörmögő bácsi, csókolom a mancsát. Hát maga keres engem? Azt hittem, hogy a rendőr bácsi börtönbe visz. Úgy megijedtem!

- Pedig mondtam, úgy-e csacsi, hogy nem harapom le az orrodat, - mosolygott a rendőr.

- No, nem épen téged kerestünk, Hörpentő bátyával. (Dorka pukkedlit csinált a bátya előtt és harsányan kiáltotta: Csókolom a mancsát! - Mondom, nagyon kedves bocs volt!) Nem téged kerestünk, hanem a bátyádat, Zebikét, meg egy Pimpike nevű bocsot.

- Zebike is itt van? - kérdezte Dorka.

- Hol ne lenne Zebike, ahonnan messze van az iskolája? No, de köszönöm, rendőr úr, a szívességét. Örülök, hogy összehozott a kis hugommal. Isten áldja meg, rendőr úr!

- Hát te hogy kerülsz ide, Budapestre, Dorka? - kérdezte Dörmögő úr a bocstól, hogy el­búcsuzott a rendőrtől.

- Itt szolgálok az Aréna-úton.

- Hogyan? Hát Cammogóné asszony szolgálni küldte a pici lányát?

- Igen. Hogy tanuljak valamit. Egy nagynéninél szolgálok, aki azelőtt a régi állatkertben volt alkalmazva, de amióta bezárták az állatkertet, külön lakást tart.

- No, ha időm engedi, meglátogatom a nénit. Hanem ni, Dorka, kapsz ám tőlem szép ajándé­kot. Bátya, kendnél vannak a csokoládé-mackók, adja oda Dorkának.

Hörpentő átadta az egyik mackót Dorkának, aki elragadtatva kiáltott föl:

- Jaj, be gyönyörű! Puszi, kis pajtás!

- A másik mackót is adja oda, bátya, a kedves kis Dorkának, - szólt Hörpentőre Dömötör úr.

- A másikat... a másikat... - dadogta Hörpike. - A másikat... megettem.

- Megette? Nem röstelte fölfalni a saját rokonát? Az egészet megette?

- Csak a két hátsó lába maradt meg. Itt van la!

Dörmögő úr haragosan átvette a két mackólábat és - bekapta. De egyszerre följajdult:

- Jaj! Jaj a fogam! Megint megfájdult a fogam! A csokoládé-rokon megboszulta magát, a lába megrúgta a fogamat. A csokoládétól fájdult meg ismét a fogam. Hű, hű!

A tekintetes úr szinte üvöltött fájdalmában.

- Gyerünk haza! Nem birom ki az utcán a fogfájást. Gyere te is, Dorka.

- Hát Zebikével és Pimpikével mi lesz? - kérdezte Hörpentő.

- Bánom is én! Nekik jó dolguk van, akárhol vannak, mert nekik nem fáj a foguk. Gyerünk, gyerünk!

Odahaza, a Dörmögő úr fogadóbeli lakásán, Dorka vizes borogatást rakott a tekintetes úr arcára.

- Ez jót fog tenni, bácsika, a fogának. A nénikének is fáj a foga, az is borogatást rak rája, - mondotta Dorka és miközben borogatta a ténsúr arcát, sóhajtott.

- Neked is fáj a fogad? - kérdezte a tekintetes úr.

- Nekem a szívem fáj, - felelt a helyes kis bocs.

- Bárcsak nekem is a szívem fájna a fogam helyett, - mormogta Dörmögő úr. - Miért fáj a szíved?

- Zebike miatt, - felelt pityeregve Dorka. - Mi lett Zebikéből? Hova lett Zebike? Hol fog ma éjszaka aludni?

Az ám, már beesteledett és Dorka ijedten kiáltotta:

- Jaj nekem, este van és én nem vagyok otthon! A néni megver. Csókolom a mancsát, drága Dörmögő bácsi, kívánom, hogy a fogfájás ne kerülgesse az éjszaka.

Dorka vette a csokoládé-mackót, kezet csókolt a tekintetes úrnak és Hörpentő bátyának, még egyszer megkérte őket, hogy keressék meg Zebikét és elsietett.

Dömötör úrnak rossz éjszakája volt. A vacsora nem ízlett neki (Hörpentő ette meg az ő részét is), az ágy kemény volt, a vánkos alacsony, a lepedő gyűrött, a paplan keskeny, már amint szokott lenni, ha az embernek éjszaka a foga fáj. Tízszer is felugrott, dübörgő lépéssel föl-alá járt a szobában és bömbölt kínjában.

- Kip, kop, - hangzott a falon. A szomszéd szobából átkopogtattak: Az Isten áldja meg az urat, ne ordítson, nem tudunk aludni.

- Én sem, - kiáltott vissza mérgesen a ténsúr. - Nekem jogom van ordítani, mert fáj a fogam!

- Húzassa ki a fogát!

- Van eszemben, - morogta a ténsúr megborzongva. - Brr! Iszen az nagyon fáj!

A harmadik emeletről is lekiabáltak:

- Miért nem húzatja ki a fogát az a bömbölő bivaly odalent?

A tekintetes úrnak úgy tetszett, hogy az egész ház, az egész főváros, az egész világ, az asztal, a díván, a mosdó, a villamos lámpa, a szőnyeg azt kiabálja, súgja, sziszegi, rikácsolja feléje: húzassa ki a fogát, vén bivaly!

- Legalább ez a Hörpike ne aludnék olyan nyugodtan itt, mint a ma-született bárány, - zúgoló­dott, irigy pillantást vetve a bátyára, aki édesen horkolt a paplanos ágyban, - Hé, bátya!

Megrázta Hörpentő vállát, egy-két fricskát nyomott az orrára, mire az ártatlan alvó felnyitotta a szép szemét.

- Mi az, no? - dörmögte.

- Szemtelenség, - kiáltotta a fülébe a tekintetes úr, - hogy kend ily boldogan alszik, mikor nekem a fogam fáj.

- Húzassa ki, - felelt a bátya s tovább aludt.

A ténsúr mérgesen rugott egyet a Hörpentő ágyán s ő is levetette magát az ágyára. Egyre zúgo­lódott. Hogy milyen szívtelen a világ! Senki sem szánja meg őt, mindenki kihúzatná a fogát, mindenki alszik, csak ő nem! Pedig senki sem tudott aludni a lármájától, Hörpikét kivéve. Reggel Hörpentő bátya, aki egyedül ment früstökölni a kávéházba, örvendő arccal tért vissza.

- No, tekintetes úr, - kérdezte, - fáj-e még a foga?

Dörmögő úr görbén nézett társára.

- Hallja, bátya, ne bosszantson ilyen kérdéssel, mert megbúbozom. Hát nem látja az arcomról, hogy fáj?

- De látom. No, hát mindjárt nem fáj.

- Ki gyógyítja meg?

- Én. Azaz egy tudós férfiú, akivel most ismerkedtem meg a kávéházban. Csak gyűjjön velem szaporán.

- Hm, tán ki akarja a fogamat húzni az a tudós úr?

- Macska legyek, hacsak egy újjal is hozzá nyúl a ténsúrhoz. Csak mozogjunk gyorsan, hogy nyugodtan reggelizhessen Dörmögő uram. Látja, úgy-e, hogy Hörpike nem hagyja cserben a fogfájós barátait!

A tekintetes úr hát követte a bátyát, aki egy tágas udvarba vezette. Itt egy nyitott ajtón belépett egy műhelybe, amelyben pörölyök csattogása hallatszott.

- Iszen ez kovácsműhely, - szólt Dörmögő úr.

- Persze. A tudós ember maga a kovácsmester. Itt van, ni! No, mester úr, itt hozom a fog­fájóst!

- Hát csak üljön le erre a székre a tekintetes úr, - szólt a kovács.

A ténsúr leült.

- Hallja-e, mester úr, - szólt Dörmögő úr, - annyit mondok, ki ne húzza a fogamat, mert meg­eszem elevenen.

- Dehogy húzom, dehogy. Csak ezt a zsineget rákötöm a fájós fogára, aztán a zsineg végét ide hurkolom a szögre, ni.

- Zsineget köt a fogamra? Csak nem akarja kirántani a zsineggel?

- Hozzá sem nyúlok a zsineghez. Sem a fogához. Nem ám! A tekintetes úr csak ül a széken, - és egy-kettő, a fogfájás úgy elinal, mint holmi mackó, mikor szorul a kapca. No, köthetem a zsineget?

- Hát, Isten neki! De nem fog fájni?

- Csöppet sem.

A kovács rákötötte a zsineget a ténsúr fájós fogára s a végét a szöghöz erősítette. Aztán a mester a dolgára ment, egy hegyes vasrudat tüzesített a tűzön.

A tekintetes úr pedig izgatottan ült a székén és reménykedve várta, mikor múlik el a fogfájása. Egy perc... még egyre fáj... két perc... most is fáj... Hm, hát az a Hörpentő miért vigyorog ott a sarokban?... Három perc... csak egyre nyilallik a fájás a fogban, csak egyre szaladgál az álnok vigyori mosolygás Hörpike ábrázatján.

A kovács most kivette a tűzből a vasat, a háta mögé rejtette, hogy a ténsúr ne lássa, aztán a vas tüzes végét hirtelen Dörmögő úr szemének szegezte, mintha ki akarná vele szúrni.

Dömötör úr irtózatos ordítással hátrakapta a fejét, mire a kifeszített kötél elszakadt. Hát persze, arra számított a kovács, hogy mikor a ténsúr hátrakapja a fejét, a kötél kirántja a fogát, de bizony a fog a helyén maradt, csak nagyot rándult (mintha csak pöröllyel ütöttek volna rája), ellenben a kötél csúfot vallott. Elszakadt.

Dörmögő úr fölkapta a széket és rárohant a kovácsra, meg Hörpikére, hogy leüsse őket.

- Rászedtetek! - üvöltötte. - Jaj, a fogam! Jaj nektek! Ki akartátok húzni a fogamat.

- Egy ujjal sem nyúltam hozzá! - felelt a kovács menekülve.

A kovács meg Hörpike idején a nagy fujtató mögé menekültek, szerencsére, mert ha a tekin­tetes úr utóléri őket, menten agyonlapítja a súlyos székkel.

Talán még így is póruljárnak, ha a tekintetes urat úgy el nem fogja újra a fogfájás, hogy kovácsot, Hörpikét felejtve, ki nem szalad. De kifutott, megfeledkezvén arról is, hogy a fonál kilóg a szájából.

No, de itt az ideje, hogy fölkeressük az eltünt bocsokat. Hol is hagytuk őket? A moziból ki­jövet, ott ballagtak a két öreg mögött, mikor egyszer csak ez a suttogó hang ütötte meg a fülüket:

- Úrfi! Kisasszonyka!

Arra fordultak, amerről a hang hallatszott, hát az utcasarkon egy hegyes orrú alak szimatolt feléjük.

- Minket hív? - kérdezte Zebike.

- Persze, hogy magukat, aranyoskám, - felelt édeskés hangon a hegyes orrú. - Akarják-e látni a kétfejű csacsit?

A bocsok elbámultak.

- Kétfejű csacsi is van a világon? - kérdezték.

- Van. Ez egyik nevezetessége Budapestnek. Ezt minden idegennek meg kell nézni.

- Messze van az a kétfejű csacsi? Mert nekünk nem szabad elcsatangolnunk a bácsitól.

- Dehogy van messze. Itt van a szomszéd utcában, itt az első szám alatt, ni. Csak gyüjjenek velem, aranyoskáim.

A két bocs engedett a hívásnak és a hegyes orrú után ballagott. De már végigrótták a szom­széd utcát s utána még négy-öt utcát is, mikor egyszerre a Duna partjára értek.

- Te, hosszúorrú! - fakadt ki erre Zebike, - te talán bolonddá tartasz bennünket. Hol az a kétfejű csacsi?

- Itt van, la! - felelt a hegyesorrú, a Duna kőpartjáról belemutatva a vízbe. - Csak nézzenek le, ide, ni!

Zebike és Pimpike belenéztek a Duna vizébe, melyben azonban csak a saját becses arcukat látták.

- Mi csak két mackófejet látunk - mormogták - s az is a mienk.

- Hiszen ti vagytok, aranyoskáim, a kétfejű csacsi, hahaha! - nevetett a hegyesorrú és nagyot lökött a két bocson, úgy, hogy azok zuhanvást zuhantak bele a Dunába. Nagyot loccsanva merültek el a vízben s mikor ismét kidugták a hideg takaró alul a fejüket, ott látták a hegyes­orrút a parton, amint hahotázva kiáltotta feléjük:

- Tudjátok meg, hogy Róka Miskával volt dolgotok. Alászolgája úrfi, kisasszony! Rángas­sátok meg kissé a fületeket a kétfejű csacsiságtokért!

Nagyokat szokott sivítani a dunai csavargőzös kéménye, messzire hallatszik a személyszállító gőzös kürtölése is és mennydörgéshez hasonló a dunai hadihajók, vagyis monitorok ágyúzása, de az mind kismiska volt ahhoz az ordításhoz képest, amit a két bocs csapott a Dunában.

- Segítség! Segítség! Jaj, jaj! Brum, brum! Ide, ide, emberek, mert mindjárt vége lesz a világ két legszebb medvebocsának! Jaj, jaj!

Az utóbbi két jaj a Zebike eperszájacskájából tört ki. A bocs feje ugyanis összeütközött egy kis csavargőzös orrával. Mit gondoltok, mi tört be? A fej vagy az orr? A fej... Az ám! A Zebike feje csak koppant, de különben az összecsapás neki meg sem kottyant, ellenben a csavargőzös fájó orral, prüszkölve menekült a part felé.

A nagy ordításra egy csónak közeledett a bocsok felé és néhány hajós kihalászta őket a hideg hullámok közül. A bocsok még csak akkor kezdtek igazán a bömböléshez, mikor ott feküdtek, persze csuron-vizesen, a csónak alján.

Prüszköltek, krákogtak, szidták Róka Miskát és bőgtek. Zebike fogát csikorgatva kiáltotta:

- Hej, az a Róka Miska! Csak kerüljön a mancsomba! Pimpike, nem látod, ott van-e még a parton?

- Ott van. Most is szamárfület mutat felénk.

- Te, Pimpike, - kiáltotta dühösen Zebike - én akkora pofont fogok adni annak a Róka Miskának, hogy nem kétfejű, hanem nyolcfejű csacsinak fog nézni bennünket!

Alig kötött ki a csónak, Zebike tüstént Róka Miska felé akart rugaszkodni, de két rendőr útját állta.

- Egy tapodtat se tovább! - kiáltotta a rendőr. - Egy tapodtat se addig, amíg meg nem érkezik a fertőtlenítő kocsi.

- Miféle kocsi?

- Hát az a kocsi, amivel titeket bevisznek a fertőtlenítő intézetbe, mert hát a Duna tele van most kolerával, ami a Dunából pedig a ti gúnyátokra is ráragadt... Ide ne gyere, ördögfia, - kiáltotta a rendőr Zebikére - mert a nyakad közé vágok a kardommal, ha hozzám dörgölsz egy pár kolera-férget.

A rendőrnek annyiban igaza volt, hogy kolera-járvány volt és a Duna vize meg volt fertőz­tetve, vagyis belekerült a kolera bacillusa, az a pici, szabadszemmel láthatatlan állatka, mely a kolera nevű veszedelmes ragadós betegséget okozza. Ez a bacillus roppant gyorsan elszapo­rodott a Dunában, azért, akit a folyam vize eláztatott, elvitték a fertőtlenítő intézetbe, hogy ott forró gőzzel megöljék a testére és ruhájára tapadt bacillusokat.

- Én nem látok a ruhámon kolerát! - kiáltotta Zebulon. - Hagyjanak engem békén, nekem Róka Miskával van egy kis számadásom, nem a kolerával!

- Semmi Róka Miska! - felelt a rendőr. - Itt a kocsi, upre, be vele, mind a kettőtökkel!

Egy hosszú, minden oldalról zárt födeles kocsi állt előttük.

- De könyörgöm, rendőr bácsi, - esengett Zebulon - nekem semmi kedvem sincs most kocsikázni.

A rendőr megcsördítette a kardját, mire a megszeppent bocsok belemásztak a kocsiba, melynek ajtaja becsapódott mögöttük. A kerekek zörögni kezdtek.

- Oh, Pimpi, mi lesz velünk? - mondotta Zebi sírva. - Talán a vesztőhelyre visznek ezen a kocsin.

- Látod, miért nem engedelmeskedtünk Dörmögő bácsinak? - felelt Pimpi szemrehányóan, noha ő sem volt jobb a Deákné vásznánál, ami az engedelmességet illeti.

A fertőtlenítő intézetben a két bocsot bevitték egy szobába. Ott jól megföcskendezték bacillusölő folyadékkal, aztán forró gőzt eresztettek rájuk. Csakhamar olyan sűrű volt a gőz a szobában, hogy vágni lehetett volna.

- Prsz, prsz, - prüszkölt Zebi - jaj, de csiklandja az orromat ez a göz!... Te, Pimpi, én azt hiszem, hogy meg akarnak főzni itt vagy sütni bennünket.

- Dehogy, csak dinsztelni, - felelt Pimpi, aki jobban ismerte a főzés körülményeit Zebulonnál.

No, de hát az ijedelem még csak ezután következett. Mikor a bocsokat megfüstölték, belépett egy fertőtlenítő ember s így szólt hozzájuk:

- No, most vetkőzzetek le és előre, a másik szobába!

- Miféle szoba az? - kérdezte Zebike gyanakodva.

- Fürdőszoba.

- És mi... ott... megfürdünk? - hebegte a bocs.

- Persze.

- De, kérem, - kiáltotta Zebike elkeseredetten - iszen mi már egyszer megfürdöttünk ma a Dunában!

- Semmi ellenkezés! Egy, kettő, előre a fürdőbe!

A két bocs morogva engedelmeskedett. Sokat dörmögtek arról, hogy őket ma már megföcskendezték, megfüstölték, megprüsszentették, most meg is fürdetik, sok ez azért a kis Dunavízért, ami rájuk tapadt. Zebike egyre azon kesergett, hogy ő soha életében nem fürdött annyit, mint ma és fogadkozott, hogy ezentúl, ha folyóvizet lát, úgy elszalad onnan, hogy a lába se éri a földet. Ő reá ugyan egyetlen koleraféreg se ugrik többé, semmiféle folyóból.

Mire a bocsok megfürödtek, beesteledett, hát ott fogták őket a fertőtlenítő-intézetben, kaptak jó vacsorát, meleg ágyat, reggelre, a kávé után, kinyitották előttük a kaput:

- No, Isten áldjon meg benneteket, mehettek haza, - mondotta a kapus, - de vigyázzatok, hogy megint bele ne pottyanjatok a Dunába.

Nosza, megjött a bocsok kedve. Ők azt hitték, hogy újra kezdődik a tegnapi mulatság a föcskendővel, füstölővel, fürdővel s ime, milyen kellemes csalódás érte őket.

- Hát már nem vagyunk korelások? - kérdezte Zebi.

- Nem. Már lemostuk, lefüstöltük rólatok a csúf férget.

A két bocs víg ugrándozással futott ki a fertőtlenítőből s különösen Zebinek nőtt meg a kedve, mert az utcán talált egy ostort.

- Pimpi, játsszunk lovacskát, - kiáltotta. - Nézd ostort találtam! Gyere befoglak, te leszel a ló.

- Az ám, de nincs spárga, - felelt Pimpi. - Mivel fogsz be?

- Ejnye, be kár! - sajnálkozott Zebi. - Milyen pompásan végig lovacskázhatnánk Budapest városán! De nini!

- Nini! - ismételte a csodálkozás felkiáltását Pimpi.

- Nem Dörmögő bácsi ballag ott?

- De bizony Dörmögő bácsi. Es ni, spárga lóg a szájából! Vajjon miért lóg ki az a szájából? Talán spárgát reggelizett és egy darab a fogában maradt.

Zebike szeme felcsillant.

- Te, Pimpi, az a spárga éppen jó lenne nekünk a lovacskázáshoz.

- Ühüm. De ideadja-e Dörmögő bácsi?

- Nem is kell, hogy ideadja. A bácsi lesz a ló. A bácsit fogom hajtani a spárgánál fogva.

- De a bácsi nem engedi ám meg, hogy befogd lónak és végig kocsikáztasd Budapest fővárosán.

- Nem is kell az ő engedelme. Ő nem is fog tudni róla, hogy hajtom. Odasomfordálok a háta mögé, megfogom a spárgát és gyí!... de csak úgy, hogy ő ne hallja, ne lássa.

A bocsok előtt csakugyan Dörmögő úr ment. Éppen akkor hagyta el a kovácsműhelyt s észre se vette, hogy a zsineg, melyet a kovács a fogára kötött, most is kilóg a szájából. Volt is rá gondja! Rettentően fájt szegénynek a foga. Zebike hát észrevétlenül megfoghatta a zsineg végét s az ostorral picikéket csördítgetve, büszkén lovacskáztatta a ténsurat az utcán, a járó-kelők nagy mulatságára. Egyszer azonban Dörmögő úr megbotlott, mire a zsineg egyet rántott a fogán. A ténsúr felhördült:

- Már megint ki akarják húzni a fogamat? - kiáltotta és mérgesen megfordult. Hát a két bocs vigyorgott a szemébe.

- Csókoljuk a mancsát, bácsi! - kiáltotta egyszerre mind a kettő.

- Hát ti mit rángatjátok a fogamat? - förmedt rájuk.

- Csak figyelmeztetni akartam a bácsit, hogy nem tetszett kipiszkálni a fogából a spárgát, - felelt Zebike. - Úgy-e spárgát reggelizett?

- Reggelizett az ördög, szinét se láttam ma az ételnek! - morgott a ténsúr elvörösödve s gyorsan levágta a fogáról a zsineget. (Ej, de sokan nevethettek rajta, mikor így fölistrángozva látták!) Hát, ti hol jártatok az éjjel?

Pimpike elmondta, mi történt velük azóta, hogy elmaradtak az öregektől. Dörmögő úr egy-egy barackot adott nekik büntetésül s aztán ezt kérdezte:

- No, eljöttök-e velem az Aréna-útra?

- Mit csinálunk ott?

- Ott lakik egy ismerősöm, Toppantó néni, aki érti, hogyan kell elmulasztani a fogfájást. Igaz ni, Zebulon, ott lakik a te Dorka hugod is.

Dorka már az ablakból meglátta az érkezőket és eléjük szaladt a lépcsőházba.

- Szervusz, Zebike! - kiáltotta.

És Zebike? A haszontalan Zebike úgy tett, mint sok bátya szokott tenni: ahelyett, hogy meg­ölelte, megcsókolta volna rég nem látott hugát, úgy felütötte az állát, hogy a szeme is könybe borult.

- Szervusz, Dorka! - kiáltott röhögve. (Hja, ilyen a mackó-tempó!)

Toppantó néni nagyot kiáltott, hogy Dörmögő úr belépett.

- Isten hozta, tekintetes úr! Ejnye, be örülök, hogy láthatom. Tessék helyet foglalni, ide ni! Ej, hát a foga, amiről Dorka beszélt, még egyre fáj?

- Fáj, bizony, nénémasszony.

- Ej, lelkem, tekintetes úr, hát miért nem szól? És úgy meg van dagadva az arca, mintha egy miskolci cipót dugott volna a szájába! Hadd kötöm fel, jó melegen, az jó a fognak. (A derék néni mindjárt fölkötötte egy kendővel Dörmögő úr állát). No, majd meggyógyítom én a fogát. Tett-e már rá egészborsot?

- Még nem.

- Tüstént hozok. Az finom orvosság ám a fogfájás ellen! Hé bocsok, miféle csatara ez?! - A néni nagyot toppantott.

A három bocs ugyanis egymás hegyén-hátán hevert a földön, markolászva, torkolászva, harapdálva és püfölgetve egymást.

Toppantó néni térült, fordult s hozta egy tányéron az egészborsot.

- No, tegye a fogára galambom, tekintetes úr. Megálljon, szétvágom két darabra. No, tegye gyorsan a fogára, tudom, kiáll a fájás egyszeribe.

Dörmögő úr a fogára tette a fél borsot, de nagyon pislogott hozzá.

- Fáj-e még? - kérdezte Toppantó néni.

- Jobban fáj, - nyögte a ténsúr. - Sokkal jobban fáj, drága nénémasszony. Hű, de csípi, hogy a kakas csípje meg ezt a csípi orvosságot! Hát nénémasszony nem lakik már az állatkertben?

- Most nem, lelkem. Tudja, új palotát építtetek magamnak az állatkertben s csak tavasszal költözöm bele.

- Palotát építtet nénémasszony? - Hogy vinné el macska! - szisszent föl a ténsúr.

- A palotámat? - botránkozott meg Toppantó néni ezen a kívánságon.

- Dehogy. A fogfájásomat.

- Mégis fáj az a fog? No, még ezt a fél szem borsot tegyük rája!... Hát, bizony, tavaszra urasan fogunk élni az állatkertben. Minden mackó a saját palotájában fog lakni, lesz erdőnk, sziklánk, méhkasunk, automobilunk... tudja, tekintetes úr, automobilon megyek vizitelni Oroszlán ő felségéékhez és Tigris ő méltóságáékhoz.

- Pukkadj meg! - mormogta Dömötör úr.

- Én pukkadjak meg?

- Dehogy, a fogam. Tudja, nénémasszony, borzasztó ám az, mikor a mi fogunk fáj. Az olyan, mint mikor a katonát a saját kardja vágja meg.

- Bizony, a mi drága kincsünk a fogunk. Hé, bocsok, miféle zene-bona ez megint? (Toppantó néni megint nagyot toppantott.)

- A Zebi megharapta az oho-rohohohomat! - bömbölte Pimpi.

- A Pimpi megtépte a fühe-lehehehe-met! - bőgött Zebi.

- A Zebi meg a Pimpi megha-ha-rapta az oho-rohomat meg a fühe-lehemet, - pityergett Dorka.

Toppantó néni hármat toppantott egyszerre haragjában.

- Csitt! Fogjátok be a papulátokat! Nem szégyellitek magatokat? Nem látjátok, hogy Dömötör bácsinak fáj a foga? Iszen akkorára dagadt az arca, mint a debreczeni cipó.

A tekintetes úr a falon lógó tükörbe nézett és fájdalmasan kiáltotta:

- Debreczeni cipó! Hiszen akkorára dagadt a nénémasszony borsától az arcom, mint a Gellért hegye! Rettenetes! - Gyerünk, bocsok, haza. Isten megáldja, nénémasszony. Látom, hogy nem segít más az én fogamon, csak a... csak a... ki sem merem mondani... csak a fogorvos fogója.

Dörmögő úr erre a gondolatra olyan szerencsétlen arcot vágott, hogy Toppantó néninek könnybe lábadt a szeme.

- Oh, szegény tekintetes úr! Várjon csak, talán ráolvasással segítek. Maradjon a széken, lelkem ténsúr, majd én ráolvasok.

Ez a «ráolvasás» olyan babona, melyről a tudatlan emberek és mackók azt hiszik, hogy minden bajt meggyógyít. Toppantó néni hát, nagyokat toppantva, körültáncolta a tekintetes urat és ezt morogta:

- Hókusz, pókusz, abrakadabra! Vidd el, macska, a fogfájást Dörmögő Dömötör tekintetes úrból! Vidd el, róka, a fogfájást a jó tekintetes úr állkapcsából és tedd a tiedbe! Vidd el vakond a fogfájást és dugd a gödrödbe! Hókusz, pókusz, abrakadabra! No, fáj-e még?

- Süsse meg a hókusz, pókuszát, nénémasszony, nem ér egy hajítófát! - dörmögte Dömötör úr. - Gyertek, bocsok, te is gyere, Dorka. Istennek ajánlom, néni! Megyek a... a... óh, jaj nekem! Megyek a fogorvoshoz!

Toppantó néni nagy sajnálkozással kísérte ki a vendégét. A ténsúr elhatározta, hogy most már mégis csak elmegy a fogorvoshoz, de előbb benézett a fogadójába. Ott ezt kérdezte a pincér­től:

- Hol van Hörpentő bátya?

- Az ebédlőben.

- Mit csinál?

- Eszik.

- Régen hazajött?

- Nemsokára azután hazajött, ahogy a tekintetes úr eltávozott és tüstént enni kért.

- És azóta?

- Egyre eszik.

- Ej, a kopogóját! de jó étvágya van. Már csak megnézem.

Dörmögő úr leballagott az ebédlőbe, hát ott ült a bátya a terített asztalnál vagy tíz tál és ugyanannyi palack társaságában. Olyan volt az asztal, mintha egy regement katonának terí­tettek volna. A tekintetes úr összecsapta a mancsát.

- Mit művel kend?

- Iszen, láti! Öszöm.

- Aztán ezt mind kend eszi meg?

- Mi ez a tenger sima tükréhez képest? - kérdezte a bátya, kicsinylően nézve végig a tányér­sokadalmon. - Mi ez ahhoz képest, amit már megettem?

- De hiszen föleszi kend az utolsó garasomat, bár a fogfájásomat is megenné. Igaz ni, kísérjen el a fogorvoshoz.

A bátya kezéből kiesett a villa.

- Kihúzatja a fogát a tekintetes úr?

Dörmögő úr lehanyatlott egy székre, a fejét lecsüggesztette, sóhajtott egyet s keservesen szólt:

- Ki.

- No, ez derék dolog, drága tekintetes uram, - kiáltotta Hörpentő. - Megyek tüstént, csak ezt a pár falatot behányom a torkomba.

- Ezt? - kérdezte búsan a ténsúr. - Nem bírom én megvárni, amíg kend ezt a töméntelen ételt megeszi.

- Dehogy nem bírja! - vígasztalta a bátya az elkeseredettet. - Nem ismeri a ténsúr Hörpikét. Nem ám! Hörpike tehetséges evő! No, - már készen is vagyok. Mehetünk.

Dörmögő úr álmélkodva nézett a tányérokra: mind üres volt. A tehetséges evő egy perc alatt úgy eltüntette a sok ételt, mint a bűvész a tucat tojást, melyet a levegőbe hajigált.

Megindultak hát mindannyian a fogorvos felé. A bocsok is elkísérték a nagy útra a szenvedő bácsit. A ténsúr útközben nagyokat sóhajtozott és bár látta a fogorvos tábláját, sietősen el­suhant a kapuja előtt.

- Hohó, tekintetes úr, megálljunk! - kiáltotta Hörpentő. - Ide bemegyünk.

- Minek?

- Itt lakik a fogorvos.

- Hát ki akar fogorvoshoz menni? - kérdezte Dörmögő ártatlan arccal, mintha nem is neki fájna a foga. (Az öreg úr már megbánta, hogy rászánta magát a foghúzásra.)

- Hát nem a tekintetes úr foga fáj? - kérdezte álmélkodva Hörpentő.

- Az én fogam? Olyan egészséges, mint a makk... ja-aj. (A ténsúr a fogához kapott.)

- No, most nagyot füllentett ám a ténsúr! - nevetett Hörpentő. - De már bizony beviszem a fogorvoshoz, ha törik, ha szakad! Bocsok, segítsetek!

A bátya betuszkolta Dörmögő urat a kapun és fölfelé vonszolta a lépcsőn, a bocsok hátulról tolták.

- Nem megyek! - kiabálta a mi szenvedő barátunk. - Nem én. Jaj, szegény fogam, dehogy adlak oda a fogónak! Pusztultok a nyakamról tüstént!

- De nem pusztulunk, amíg a fogfájása nem pusztul innen, - felelt a bátya.

Egyesült erővel végre is sikerült a tekintetes urat becipelni a fogorvos előszobájába.

Kinyílt a fogorvos előszobájának az ajtaja... Dörmögő barátunk úgy nézett be a hosszú helyi­ségbe, melynek fogasán kalapok sorakoztak szép sorjában, mintha a kínzókamrába kukkantott volna be. Egy szolga nyitott ajtót a díszes társaságnak s meghökkenve hátrált egy lépést.

- Ki-it ke-resnek? - kérdezte elképedve. (Ilyen marcona fogfájósok még nem kopogtattak be ide.)

- Szerencsés jó napot kívánok, - köszönt Hörpentő. - A fogorvos urat keressük.

- Én nem keresem, - tiltakozott Dörmögő úr s a kendőt is ledobta a fejéről.

- De bizony keresi, mert a tekintetes úr foga fáj, - bizonykodott a bátya. - A tekintetes úr a fogát akarja kihuzatni.

- Akarja a vasorrú bába! - tört ki a ténsúr.

- Hát csak kerüljenek beljebb, - mondotta a fogorvos szolgája, - ámbár, hm... egy kis baj van.

- Mi a baj? - kérdezte a bátya.

- Nem hiszem, hogy lenne a gazdámnak a tekintetes úr fogához való rengeteg fogója.

Dörmögő úr kedve egyszerre földerült.

- Édes, kedves barátom, de okos ember maga! - kiáltotta. - Úgy-e, hogy nincs nekem való fogója? Mondja még egyszer, hogy nincs... jaj, de szeretem én az ilyen helyes, okos embert!

Barátságosan megszorongatta a szolga kezét, mire az jajgatni kezdett:

- Jaj, jaj, a kezem! Ne szorítsa agyon a kezemet. Hiszen a vér is kiserked az ujjaimból. Most jut eszembe, hogy van alkalmas fogónk.

A ténsúr csüggedten eresztette el a megszorongatott kezet.

- Mégsem olyan okos ember maga, mint amilyennek látszott, - dörmögte. - Hát mégis ki tudják húzni a fogamat?

- Akár valamennyit. Egy, kettő, három... volt fog, nincs fog.

Egyszerre nagy sikoltás hangzott a fogorvos szobájából. A ténsúr térde összeverődött ijedtében.

- Mi volt ez? - suttogta.

- Fogat húztak, - felelt a szolga.

- Isten megáldjon, valahányan vagytok! - kiáltotta a ténsúr és a következő percben egy sötét tömeg dübörgött alá a lépcsőn. Gyors a madár, gyors a villám, gyors a gondolat, de a tekin­tetes úr még gyorsabb volt ám. A kilőtt ágyúgolyó nem röpül oly sebesen, mint ahogy a mi barátunk rohant le a lépcsőn.

Hörpentő utána rugaszkodott s egyre a tekintetes úr nyomában loholt, miközben torka­szakadtából kiáltozott:

- Fogják meg!

Az utcán nagy feltünést keltett a furcsa külsejű menekülő és a még furcsább üldöző.

- Bizonyosan meglopta az egyik maszatos nagyfejű a másik maszatos nagyfejűt, azért üldözi az utóbbi, - gondolták az emberek. A következő percben már mindenfelől ezt kiabálták:

- Fogják meg a tolvajt!

Néhány markos legény a tekintetes úr után iramodott, mások elébe kerültek.

- Állj meg, mert leszúrlak! - kiáltotta egy katona, kirántva a szuronyát.

- Nem állok meg, - felelt a ténsúr, - én nem loptam semmit.

- Akinek tiszta a lelkiismerete, nem fut el.

- De akinek ki akarják húzni a fogát, esze nélkül elfut, - dörmögte az üldözött.

A katona a szuronyát a ténsúr orra elé dugta, mire Dörmögő úr mégis csak visszahőkölt, mert sohasem szerette, ha csak szalmaszállal piszkálják is ezt a testrészét, nemhogy szuronnyal. Ebben a percben tizen is belecsimpajkoztak.

- Eresszenek el engem, én nem vagyok tolvaj! - üvöltötte a ténsúr, jobbról is, balról is lerázva magáról az embereket. De kétannyi kapaszkodott bele.

Most ért oda Hörpentő.

- Majd megmondja ez a másik bácsi, hogy tolvaj-e az úr? - kiáltotta a tömeg s öten is Hörpentőhöz fordultak ezzel a kérdéssel.

- Úgy-e, hogy tolvaj ez a jómadár?

- Persze, hogy az, - felelt a bátya.

- Mit lopott?

- A fogát lopta el.

Az emberek elámultak ezen a feleleten. Sohasem hallották, hogy valaki ellopja a saját fogát.

- Hogyan lophatja el valaki a fogát?

- Úgy, hogy az a fog már a fogorvosé.

- Aha! Hamis fogat csent a fogorvostól.

- Majd mindjárt megmutatom, hogy nem hamis a fogam! - kiáltotta a ténsúr és megcsattogtatta a hatalmas evőeszközét.

A tömeg erre meghátrált s a legbátrabbak is eleresztették a foglyot.

- Nem hamis a foga, - mondotta a bátya, - de még sem az övé, hanem a fogorvosé, mert éppen ki akarta húzatni vele.

Az emberek nevettek is, boszankodtak is.

- Ejnye, ilyen, olyan maszatos ábrázatú népsége, hogy lóvá tettek minket! - morogtak.

- Tekintetes úr, - súgta a bátya Dörmögő úrnak, - gyerünk vissza gyorsan a fogorvoshoz, mert itt mindjárt nem a fogunkat, hanem a fülünket meg a szakállunkat húzzák ki.

Dörmögő úr elfogadta a jó tanácsot és követte a bátyát, aki félig erőszakkal, félig rábeszé­léssel, újra fölvonszolta a fogorvoshoz.

A várószoba tele volt fogfájóssal. Mindegyik nagyon keserves arcot vágott, az egyik szisze­gett, a másik sóhajtozott, a harmadik nagyon szívta a fogát. Amint Dörmögő uram ezt a szo­morú társaságot meglátta, megint az ajtó felé tekintgetett.

- De innen meg nem szökik többé a ténsúr, - mondotta a bátya s rászólt a szolgára: Fogjuk meg ezt az urat, különben megint elviszi a fogát!

A bátya egy oldalról, a szolga más oldalról fogta a szegény szenvedőt, a bocsok pedig a lábába kapaszkodtak. Így várta Dörmögő úr azt a rettenetes pillanatot, mikor a fogorvos szobája el fogja nyelni.

Az ajtó kinyílt és egy úriasszony jött ki rajta. Tenyerét az arcára tapasztotta, de látszott rajta, hogy jobban érzi magát. Hej, be irigykedve nézett rá a ténsúr. Ez már túl van a bajon!

- Ki van soron? - kérdezte a fogorvos, aki szintén megjelent az ajtóban.

- Én nem! - mondotta mohón Dörmögő úr.

A fogorvoshoz ugyanis az megy be hamarabb, aki korábban jött. Egyenkint mentek be a fogfájósok, egyre fogyott a várakozók száma, végre egyedül maradt a ténsúr.

- Most rajtam a sor! - gondolta borzongva ez. - Oh jaj, szegény fejem, mi lesz velem? Oh jaj, szegény fogam, mi lesz veled!

Az ajtót kinyitotta a fogorvos.

- Tessék bejönni, - szólt rá Dörmögőre.

A megszólított úgy tett, mintha nem hallott volna semmit.

- No, mi lesz? - kérdezte türelmetlenül a fogorvos. - Jön vagy nem jön?

- Én? - kérdezte a ténsúr.

- Persze hogy uraságod.

- Őszintén beszélhetek, doktor úr?

- Természetesen.

- No, akkor őszintén megvallom, hogy semmi kedvem sincs bemenni.

- Hát miért jött ide? - förmedt rá a fogorvos.

- Hogy miért? Tudom is én. Azt hittem, hogy palacsintát osztogatnak itt. Én nagyon szeretem a palacsintát. Tetszik tudni, a túrós, tejfölös palacsintának bolondja vagyok. Nem is képzeli, doktor úr, milyen pompás túrós palacsintát főz odahaza a Kati szakácsné...

- Nem vagyok kiváncsi a palacsintájára, meg a Kati szakácsnéra, - vágott a tekintetes úr szavába a doktor. - Én nem palacsinta-orvos vagyok, hanem fogorvos.

- Ne tessék rá hallgatni, doktor úr, - szólt Hörpentő bátya. - A fogát szeretné kihúzatni ez az úr, de nagyon fél, hát csak húzza, halasztja a dolgot. Majd segítek én a baján. Fogjuk meg, barátom s vigyük be! - szólt a szolgához.

A bátya és szolga fölcibálták a ténsurat a székről és az ajtónak vonszolták.

- Ne erőszakoskodjon, bátya! - kiáltotta Dörmögő úr kapálózva. - Ez a barátság? Igy szeret kend engem? A mészárszékre viszi azt, aki kendet mindig pártolta?

- Dehogy a mészárszékre. Inkább a boldogság országába. Meglátja, két perc mulva nem lesz több olyan víg legény, mint a tekintetes úr.

Végre a szobában volt Dörmögő barátunk. Ijedten nézett szét s borzongva meredt a szeme a márványasztalon levő csiptetőkre, fogókra, mindenféle hegyes és girbegurba szerszámra. Egy keréktől különösen megijedt: azt hitte, ezzel fogják kerékbe törni.

- Üljön le ebbe a székbe, - szólt a fogorvos, egy kényelmes, bársonyos karosszékre mutatva.

- Doktor úr, nagyon fog fájni? - kérdezte síró hangon a ténsúr.

- Dehogy is. Katonadolog az egész.

- Mert kérem... ha nagyon fáj... én abba belehalok.

A fogorvos végignézett Dörmögőn.

- No, nem látszik olyan gyönge virágszálnak az úr, - mondotta. Aztán nagyot kiáltott a reszkető fogfájósra: Üljön le!

A ténsúr sóhajtozva ült a székbe. Nagy volt az a szék, acélrugókkal volt ellátva, mégis recsegett, mikor őkegyelme beledobbant. Szűk volt a szék ilyen jól megtermett alaknak.

- Nyissa ki a száját, - mondotta a fogorvos.

- Minek?

- Megnézem a fogait. Látni akarom, melyik a hibás fog. Nyissa ki a száját!

A ténsúr önkénytelenül engedelmeskedett. A fogorvos beletekintett abba a barlangba, mely Dörmögő úr eperszájacskája mögött volt és meglepetve kiáltotta:

- Ujjé!

- Mi az, doktor úr?

- Sohasem láttam még ekkora fogakat.

- Elhiszem, - kevélykedett a ténsúr. - A mamám is azt mondta mindig, hogy nekem van a legszebb fogam egész Mármarosban.

- Izlés dolga. No, látom már, melyik a rossz foga. Akkora alagút van rajta, mint a budai várhegy alatt. Ezt bizony ki kell húzni.

A doktor megfordult s a szegény tekintetes úr megdermedve látta, hogy egy nagy fogót vesz elő. A hideg végigszaladt a hátán és a homlokát kiverte a veríték. Jaj, most mindjárt megcsípi a fogacskáját azzal a fogóval... Eszébe jutott az a fogfájós ember, akit a moziban látott, akit ő kinevetett... Most bezzeg nem nevet. Oh, jaj, már itt áll előtte a fogorvos!

- Tátsa ki jól a száját, - mondta ez.

- Aranyos doktor úr, - rebegte a ténsúr, - annyit mondok, ne fájjon ám, mert én... én harapok.

- Ne beszéljünk olyan sokat, hanem nyissa ki a száját!

A tekintetes úr szeme most Hörpentőre tévedt, aki a szögletben állt. A bátyán meglátszott, hogy nagy élvezettel várja azt a percet, mikor Dörmögő úr fogát húzzák. Vigyorgott és a mancsát dörzsölte.

- Kend nevet, mikor én szenvedek!? - rivalt rája a ténsúr.

A bátya képmutatóan forgatta a szemét.

- Csak azért nevetek, mert örülök, hogy nem fog fájni a ténsúr foga.

- Hiszi a macska, - dörmögte a mi szenvedő barátunk.

- Most csönd a glédában! - szólt szigorúan a fogorvos. - Tátsa már ki a száját, mert föl­peckelem. Jobban. Még jobban! Iszen, hála Istennek, elég szép nagy kapu van az orra alatt.

A fogorvos belenyúlt a fogójával Dörmögő úr kapujába.

- Jaj nekem, - hörögte a jámbor úr.

- Csitt!

A következő perczben... Hajh, a következő percben! Hallottatok már oroszlánt üvölteni? Hallottátok már az ágyút dörögni? Az oroszlán üvöltése, az ágyú dörgése semmi sem volt ahhoz az orditáshoz képest, ami a tekintetes úr szájából kilebbent. Az ablakok megrezdültek tőle, talán a ház is megrendült bele s az utcán összefutottak az emberek:

- Vajon kit ölnek odabenn?

A fogorvos diadalmasan tartotta a magasba a fogóját, melyből egy óriási fog meredezett. De mekkora fog volt ez! Mondhatom, hogy ez volt a fogak királya, vagy legalább is miniszter­elnöke.

És Dömötör úr? No, ő se látója, se hallója nem volt semminek. Az irtózatos fájdalomra el­bődült és fölébredt benne a mackó-természet. Ütni, zúzni, törni szeretett volna kínjában... Rárohant a fogorvosra s akár a pelyhet, fölkapta a levegőbe, fogóstól, fogastól, ruhástól, cipőstől és a falhoz akarta verni.

Rettenetes pillanat volt ez. Mi lesz ebből?

Hát egyszerre csak szép csendesen leereszti a tekintetes úr a doktor urat a földre, talpraállítja, összeüti a bokáját és vígan fölrikkant:

- Éljen! Nem fáj a fogam. No, né, nem fáj. Ej be jól érzem magamat!

Meghajolt a fogorvos előtt:

- Bocsásson meg doktor úr, hogy kissé hevesen fejeztem ki érzelmeimet. Remélem, nem szorítottam meg nagyon.

- Dehogy nem. Máskor jobban megnézem, miféle pasasnak húzok fogat. De most gyorsan, öblögesse a száját, mert vérzik a fog helye.

A derék fogorvos most is a Dörmögő úr jóvoltára gondolt. Pedig ugyancsak megmarkolászta az imént. A tekintetes úr nagyon röstelkedett s miközben gurgulázott, egyre kérlelte az orvost.

- No, ne haragudjék, drága doktor úr... glu, glu, glu... igazán sajnálom... glu, glu, glu... Mivel tehetem jóvá a hibámat?

- Tudja mivel? Ajándékozza nekem a fogát.

- Szívesen... glu, glu... tetszik, úgy-e, az a fogacska?

- Nagyon. Megtartom emlékül. A fogasomon hiányzik egy fog: ez jó lesz oda. Erre fogom akasztani a bundámat.

- Csak tessék. De ne medvebőrbundát akasszon rája, mert a fogam megharapja, hahaha.

A ténsúrnak olyan jó kedve kerekedett, hogy madarat lehetett volna fogatni vele.

- Hadd látom azt a dicső fogót, amivel kihúzta a fogamat! - mondotta.

A fogorvos megmutatta.

- Iszen ez közönséges harapófogó.

- Hát persze, - nevetett a fogorvos. - Ekkora fognak még a harapófogó is kicsi.

Ezt elismerte Dömötör úr.

- Ugy érzem magamat, mintha most születtem volna, - mondotta boldogan. - Még is csak okos mackó vagyok én, hogy eljöttem a fogorvos úrhoz.

Hörpentő bátya egyet kaffantott.

- Mit nevet kend?

- Azon nevetek, hogy néha milyen bolondot álmodunk. Azt álmodtam, - haha! - hogy nem a maga jószántából jött ide a ténsúr, - hehehe, - hanem, hogy én hurcoltam ide, - huhuhu!

Dörmögő úr is nevetett, de aztán elsavanyodott az ábrázata.

- Hm, hm, csak egy a hiba.

- Mi?

- Hogy kendnek egy fogával többje van. Hogy ezentúl mennyivel többet fog falni nálam!

No, de ez csak futó felhő volt a ténsúr jó kedvén. Elbúcsúzott a fogorvostól és az ajtónak eredt.

- Hát a fizetség? - kérdezte a fogorvos.

- Micsoda fizetség?

- A foghúzás ára.

A ténsúr csodálkozott.

- Fizessek a foghúzásért! Iszen az nem nekem volt mulatság, hanem a doktor úrnak. Én szívesen fizetnék Hörpentő bátyának akármennyit, ha megengedné, hogy kihúzzam a fogát.

- Százmillió forintért sem engedném meg! - tiltakozott a bátya s a mancsát a háta mögé dugta, nehogy valamiképpen belecsusztassa a tekintetes úr a százmilliót.

Dörmögő uram hát megfizette a foghúzás árát, aztán távozott. Rangosan, kényesesen lépkedett le a lépcsőn és haladt az utcán; oly büszkén emelgette a fejét, mintha ezt mondaná:

- Ide nézzetek! Én vagyok az a híres Dörmögő Dömötör, aki kihúzatta a fogát.

Akárcsak ezt gondolná: Én vagyok az a híres Dörmögő Dömötör, aki kiverte az országból a törököt.

- Bátya, - szólt Hörpikéhez, - mulatni szeretnék!

- Én is, - felelt a bátya, aki semmi jónak elrontója nem volt.

- Tudja mit? Gyerünk Toppantó nénihez, ott majd toppantunk egyet vagy kettőt.

- Nagyon jó lesz.

A néni szívesen fogadta a társaságot, melyben persze ott volt a három bocs is.

- Hogy van a foga, tekintetes úr? - kérdezte jó szívvel.

- Köszönöm, ruha lóg rajta.

- A fogán?

- Azon hát. Mert nem fog az már, hanem fogas.

- Csak nem húzatta ki?

- Ki én!

A néni összecsapta a mancsát.

- Teremtőm! Oh, szegény Dörmögő úr! Igazán sajnálom... tudom bizonyosan, hogy ha még egyszer ráolvasok, ha még egyszer hókusz-pókusz abra-kadabra! meggyógyult volna a fogincája.

- Soh' se búsuljon a néni. Kihúzattam, punktum. Most pedig jó kedvem van s mulatni akarok. Ide hamar egy kis bort!

- Hozom, hozom... de mit érzett, drága tekintetes úr, mikor kihúzták a fogát?

- Azt, amit akkor éreztem, mikor megbuktam a képviselőválasztáson, hahaha! - felelt a ténsúr.

Egy perc mulva az asztalon piroslott a jó egri bikavér, melyhez jutott egy kis maradék pecse­nye meg pogácsa. A vendégek ugyan neki láttak ételnek, italnak s a ténsúr bebizonyította, hogy az az egy fog, mely fogorvosnál maradt, nem hátráltatja a falatozásban, mert versenyt evett Hörpikével.

- De régen nem ettem ilyen jóízűen! - kiáltotta Dörmögő uram. - Gyöngyöm, lelkem, Toppantóné, toppantsunk hát egyet!

Derékon kapta a nénit s ugyancsak aprózta vele. Ott járta Hörpike is egy üveg borral a táncot, miközben nagyokat rivallt:

- Tipegjünk és topogjunk, hirpentsünk és hörpentsünk!

Egyszerre berohantak a bocsok. Ahány volt, annyiképp kiabált:

- Dömci bácsi!... Hörpi bácsi!... Gyün, gyün!... Itt kullog!... Ott kullog!... Gyorsan, gyorsan, mert gyün ám! Csak úgy piroslik!

- Kicsoda?

- Róka Miska.

A tánc tüstént abba maradt és két nagy buksi, négy fényes szem kukucsált ki az ablakon, de úgy, hogy észre ne vegyék. Hát ott ballagott az utcán a Miska, elégedetten fütyürészve és alig­ha­nem új csinyeken törve a fejét. Bezzeg, nagyot nyikkant, mikor egyszerre négy mancs kapaszkodott a torkába s rántotta be egy kapualjba. Mire eszméletre tért, egy szobában lelte magát, s fél tucat nagy és kis mackóbuksi hajlott kárörvendezve föléje.

- Most már aztán igazán meggyógyult a fogam - dörmögte vígan az egyik fej (a Dörmögő úré). - Most majd én füstöllek meg Miska komám, hahaha! Mit csináljunk vele?

- Üssük agyon!

- Dobjuk a Dunába!

- Égessük meg!

Ezek a szerény indítványok hangzottak, miközben a mackó-társaság jól megmarkolászta a fogoly Róka Miskát. A tekintetes úr egyik javaslatot sem fogadta el.

- Tudok én ezeknél különb boszút, - mondotta.

- Halljuk, halljuk!

- Húzassuk ki a fogát. Hadd szenvedje el ő is azt, amit én szenvedtem.

A mackók általános helyesléssel, jobban mondva, üvöltéssel fogadták az indítványt.

- Helyes! Nagyon jól van! Húzassuk ki! Hahaha! Éljen! Kitünő tréfa!

- Vigyük hát menten a fogorvoshoz, - szólt Dömötör úr. - Fogjuk meg, bátya és vigyük. Te pedig, - fordult Miskához, fölemelve a mancsát, - úgy vigyázz magadra, hogy ha útközben egyet nyikkansz, úgy csaplak tarkón, hogy többé soha meg nem nyikkansz. Értetted?

- Értettem, kérem alássan, - suttogta Miska. - Jaj, a torkom! Jaj, de megszorongatták!

- Talán azt kivántad volna, hogy cirógassuk? No, de előre!

- Hova?

- A fogorvoshoz.

- De nekem egyik fogam sem fáj.

- Csi-i-itt! - rivallt rája a ténsúr, olyan nyomatékosan, hogy Miska megszeppenve elhallgatott s megindult. A mackók nagy diadallal kisérték.

Róka Miska tolvaj szeme jobbra-balra villogott, keresvén az egérutat, merre szabadulhasson. Ott állt a sarkon a rendőr. Ha rákiált, ha egyet visít: Segítség! a rendőr kiszabadítja a vas­mancsok közül, csak az a baj, hogy alighanem már csak a néhai Róka Miskát szabadítaná ki. Ha az a sok nagy és kicsi mancs a fejére zúdul, Róka Miskáné úrasszony varrathatja az özvegyi gyászruhát magának. Így hát jobbnak látta hallgatni és inkább a saját kacskaringós járású eszében bizakodott.

- Né! Ott repül a Kutasi! - kiáltotta egyszer, a magasságba mutatva.

Azt hitte, hogy erre valamennyi mackó az égre tátja a száját s azalatt ő elmenekül. De felsült, mert Dörmögő úr óriási mancsa fenyegetően sötétlett a feje fölött s maga ezt csikorogta a fülébe:

- Csi-itt!

Hörpentő bátya jól oldalba lökte.

- Te szemtelen! - morogta. - Ki hallott olyat, hogy a Kutasi repült valaha? Ilyet akarsz velünk elhitetni?

Hát egyszer csak ott lelte magát Miska pajtás a fogorvos ajtaja előtt. Most értette csak meg, hogy a dolognak a fele se tréfa. Kapálózott, szeretett volna szabadulni, de nem lehetett.

- Csak nem húzatják ki az ép fogaimat? - nyögte. - Iszen az nagyon fáj!

- Tudom, - felelt a ténsúr. - Tapasztaltam. Éppen azért húzatom ki a fogadat, mert fáj. Pedig az fáj. Hahaha, Miska, nagygyon fá-áj!

- Fáj, hahaha! - dörmögte, mormogta és sziszegte a mackó-sereglet.

A zajra kinyilt a fogorvos ajtaja. A szolga kidugta a fejét.

- Miféje zenebona van itt?

- Hoztunk megint egy fogfájóst, - mondotta Dörmögő úr, Miskára mutatva.

- Nekem nem fáj a fogam, - rikácsolta Miska. - Cseppet sem fáj!

- Én is azt mondtam, - nevetett a ténsúr. - Ugy-e barátom? - fordult a szolgához.

- Engem erőszakkal hoztak ide! - kiáltotta Miska.

- Engem is. - Úgy-e, barátom?

- Annyit mondok, én nem hagyom kihúzatni a fogamat. Én harapok!

- Én is azt mondtam, mégis kihúzták, pedig nekem nagyobb fogam van. Úgy-e, barátom? - No, de elég a beszédből, előre!

A ténsúr egy rándítással bependerítette a ravaszdit az előszobába, a másikkal a fogorvos szobájába.

- Adj Isten jó napot, drága doktor úr! - köszöntött be Dömötör úr. - Hoztam megint egy szegény, szenvedő fogfájóst, aki alig várja, hogy a doktor úr áldott keze, - amit megkellene aranyozni! - megszabadítsa kínjaitól.

- Nem igaz! Nekem nem fáj a fogam! - üvöltötte Miska.

- Ne hallgasson rája, doktor úr! - mondotta a ténsúr. - Húzza ki gyorsan a szegénykének a fogát, mert borzasztóan kínlódik.

- Kutya bajom! Hozzám ne nyúljon azzal a fogóval! - ordított Miska a fogorvosra.

- Nagyon nyugtalan a beteg, - szólt a doktor, - így nem lehet fogat húzni.

- Nyugtalan? - kérdezte a ténsúr. - No, mingyárt nem lesz nyugtalan. Fogjuk meg, bátya!

Négy izmos kéz úgy kapta föl a cingár Miskát, mint a pelyhet. Beleültették a székbe. Négy vascsapó nem szoríthatta volna jobban össze Miskát, mint ez a négy mancs. Meg se tudott moccanni.

- Segítség! Jaj nekem, ne húzzák ki a fogamat! Jaj, jaj! - bömbölt a vörös.

- Én is így kiabáltam, kedves Miskám, aztán később a bokámat is összeütöttem örömömben, drága Miskám, - vigasztalta a ténsúr mézédes hangon a ravaszdit. - Most majd kinyitom a szájacskádat, aranyos Miskám, hogy a doktor bácsi beledughassa a fogót és kihúzhassa a fogacskádat, édes, kedves Miskám! Igy ni! Tessék, doktor úr!

A ténsúr szétnyitotta a Róka Miska száját, úgyhogy az kiabálni sem tudott. Csak hörgött és lihegett.

- Melyik a fájós fog? - kérdezte a fogorvos.

- Ez a nagy, itt ni! - mutatott a ténsúr a vörös ifjú szájába.

Egy rántás! Recs! Miska irtózatosat ordított és megüvesedett szemmel látta a fogorvos fogójában a kirántott fogát.

- Hiszen ez a fog ép! - kiáltotta meglepetve a fogorvos.

- Iszen mondottam, hogy nem fáj a fogam! - zokogta Miska.

A ténsúr megnézte a fogat.

- Igazán ép? - kérdezte ártatlan arccal. - Ej, no, sebaj, azért jó lesz ez is fogasnak, tudja doktor úr, a rókatorkos bunda számára, hahaha!

A hahahára nem tudták tovább tartóztatni magukat a mackók s Hörpentő bátya leült a padlóra s úgy nevetett, mintha nevetőgörcsöt kapott volna, minduntalan megakart fulladni egy-egy kacagási rohamra; Dörmögő úr belekapaszkodott az asztalba, hogy nevettében el ne dűljön. A kacagás átragadt a váróteremben levő mackókra s olyan vihogás, nevetés, ugrálás, tombolás keletkezett, mintha valamennyien az eszüket vesztették volna.

- Mi ez? Miért nevetnek? - kérdezte csodálkozva az orvos.

- Nem látja, - felelt szemrehányóan Miska, - nem látja, hogy örömükben nevetnek, mert sikerült kihuzatni a fogamat. Boszúból huzatták ki.

- Igaz ez? - kérdezte szigorú hangon a doktor.

- Igaz, igaz, - felelt folyton kacagva a ténsúr. - Úgy-e, nagyszerű tréfa? De a doktor úr ne féljen, megfizetem a foghúzás árát duplán. Tessék. Megérte a mulatság.

Letette a pénzt az asztalra. Az orvost azonban ez nem békítette ki.

- Hát vadállatok az urak, hogy még nevetnek is ilyen kegyetlen csínyen? - kérdezte a doktor.

- Hehe, a háziállatokhoz nem igen számít bennünket a természetrajz, - mormogta Hörpentő.

- Valóságos medvék maguk! - fakadt ki a fogorvos.

- Arról sem tehetünk, - mosolygott egyre jobbkedvűen a ténsúr. - Hanem őkelme, ez a Miska ni, a legcsalafintább róka a világon s nagyon megérdemelte ezt a kis leckét. Higyje el, doktor úr, nem egy fogát kellett volna kihúzni, hanem hármat. Nem is hármat, hanem hatot... Hogy ez hány libát, csirkét, galambot megfojtott már világéletében!... Nem hat, hanem tizenkét fogát kellett volna kihúzni, higyje el, kedves orvos uram! Meg, hogy ez hány mackót meg­bosszantott és rászedett már!... Lelkemre mondom, - kiáltotta ordítva a jó Dörmögő úr, - megérdemelné, hogy valamennyi fogát kihúzzák! Meg az!

Róka Miska e szónoklat hallatára egyre jobban hátrált a fal felé s végre, mikor Dörmögő úr már az egész fogsorára pályázott, kiugrott az ajtón és rémülten futott ki az utcára.

- Érzi, hogy ludas! - kiabáltak a mackók, hogy meglátták az ablakból a menekülő Róka Miskát.

- De mennyire ludas! - morogta Dörmögő úr. - Legalább két tucat lúd halála nyomja a lelkét. No, de bátya, néni, meg ti bocsok, ajánljuk szépen magunkat a doktor úr szíves jóindulatába s gyerünk. No, ne haragudjon már drága doktor úr, lássa, soha sem volt nekem ilyen boldog napom, mint ma!

Mikor víg zajjal és nevetéssel leértek az utcára, Dörmögő úr egyszerre a homlokára csapott.

- Ujjé, ez aztán szép kis feledékenység! - dörmögte, aztán Hörpentőhöz fordult. - Mondja csak, bátya, ha úgy végignéz minket, kettőnket, mit gondol, mik vagyunk mi?

- Mackók, - felelt a bátya.

- Dehogy. Téved kend. Más állatnevet viselünk mi kettecskén.

- Hát akkor oroszlányok vagyunk.

- Az ám! «Szépen» vagyunk mi oroszlányok! Szamarak vagyunk. Két szamár egy pár.

- Miért lennénk mi szamarak? Hiszen épen most szedtük rá Róka Miskát.

- Mégis akkora a fülünk, mint egy pózna.

- De miért, miért?

- Azért, mert gyalog járunk.

- Hiszen csak nem repülhetünk?

- De automobilozhatunk, bátya! Automobilozhatunk! Azért vagyunk szamarak, mert meg­feledkeztünk arról, hogy nekem Budapesten van egy automobilom.

- Tyű, teringette! Az igaz! Erről megfeledkeztünk! - rikkantott föl Hörpentő.

- Hogy én megfeledkeztem, - mondotta a ténsúr - nem csuda, mert nekem fájt a fogam, de hogy kend is...

- Az sem csuda, - vágott közbe a bátya - mert az én szememben soha sem a gépkocsi a fontos, hanem a sültkocsi... akarom mondani a sültkacsa... meg a sült borjúcska...

- Tisztelt társaság, - fordúlt Dörmögő úr a jeles kompániához, - van szerencsém meghívni az automobilomra.

Ujjongva követték a mackók a tekintetes urat az automobil-színbe, ahova elhelyezte annak idején a gépkocsiját, hogy gondját viseljék. Nem is volt semmi baja és nemsokára vígan berregve automobilozott Budapest utcáin a Dörmögő úr társasága. El lehet képzelni, mennyi nézője akadt. A borzas buksival megrakott gépkocsiból minduntalan sikítás hallatszott:

- Jaj, jaj, felfordulunk!

- Jaj, a kalapom... elvitte a szél!

- Jaj, az orrom... hozzáverődött a Zebike orrához!

Egyszerre megállott a kocsi. Valamennyi eperszájból egyszerre lebbent ki ez a kérdés:

- Miért álltunk meg?

- Azért, ni! - mutatott Dörmögő úr egy épületre.

- Mi az?

- Nem ismer rá, bátya? Nem ismertek rája Pimpike, Zebike? Az a mozi, melyben rámragadt a fogfájás. Tudjátok, arról a fájós fogú emberről. Nézzünk be a moziba megint.

Ritkán szokott automobil megállani a mozgó szinház előtt s a portás nagy hajlongással fogadta a gépkocsiról leszálló társaságot.

- Tessék besétálni méltóságos urak, asszonyságok, úrfiak, kisasszonyok!

A méltóságos társaság besétált a moziba s helyet foglalt a padban. Hát egyszer csak odaszól a tekintetes úr Hörpentőnek;

- Né, a fogfájós ember! Szegény! Oh, a szegény ember!

A mozgókép vásznán csakugyan megjelent a fogfájós úr.

Hörpentő csintalanul pislogott Dörmögő úrra.

- Most már sajnáli, úgy-e, a ténsúr azt a fogfájóst? - kérdezte.

- Hogyne sajnálnám szegényt! Iszen nincs csunyább dolog, mint kinevetni a szenvedőket. Pedig nézze csak, nézze, milyen keserves arcot vág. Hogy fájhat a foga! Oh, oh!

Dörmögő úr egy könnyet morzsolt szét a szemében.

Zebike meg Pimpike fölvihogtak, mikor a mozgóképen levő ember félrerántotta a száját. A ténsúr meghúzta a fülüket s nagyon pörölt velük:

- Majd adok én nektek kicsúfolni a fogfájóst! Ez illetlen dolog. Jó nevelésű mackó nem nevet ki senkit, akinek a foga fáj. Látszik, hogy nincs jó szívetek.

Hörpike odahajolt Toppantó nénihez és a fülébe súgta:

- Ej, be jó szíve van az öreg úrnak, amióta a foga fájt. A multkor bezzeg ő nevetett legjobban ezen a fogfájóson!

- Ki köll huzatni azt a fogat, tisztelt úr! - bíztatta ténsúr a fogfájóst. - Nem köll félni! Lám, én ís kihúzattam a fogamat, mégis élek. Még csak meg se nyikkantam, mikor húzták.

Öt szájból tört ki egyszerre a nevetés erre a nyilatkozatra, a két nagy és a három kis mackóból. A nézők pedig kiabáltak:

- Csönd! Ne zavarják az előadást!

Ezen az éjszakán végre nyugodtan aludt Dörmögő úr és nem zavarta ki álmukból ordítás a fogadó lakóit sem.

 

Vége.

Ezt a mesét nem lehet torrent-ként, ebook-ként vagy pdf-ként letölteni, itt olvasható.